Akkor én folytatom is :3
[Ota-chan rohadt jó lett *____* istenem, de ügyes vagy *o*]
Én Nitta Titkos Mikije vagyok, és egy ficivel készültem.
Sajnos cím adásban egyáltalán nem jeleskedek, szóval az nincs :D Viszont figyelmeztetésnek beírom, hogy kissé OOC-ok lett a karakterek, vagy Tenma és Tsurugi, mivel az ő párosukat választottam :D Boldog karácsonyt!
Nem hiszem el, hogy egész napra Vele kell szenvednem ráadásul a nyakamon is bilincs van, amit mások sálnak hívnak. Össze vagyunk kötve. Ahogy Ő hívja: egyek vagyunk. Brr…
Az egész úgy kezdődött, hogy fogadtunk a bátyámmal, hogy mennyivel győzték le tavaly a Raimont. Ha én nyertem volna, neki a tetőn kéne furikáznia, és obszcén szavakat kellene ordibálnia, úgy hogy mindenki hallja. Ő rosszabbat talált ki. Egy egész nap, összebilincselve – azaz összekötve -, Matsukazéval. Persze örült neki, hogy Velem lehet egész nap, és eldöntötte, hogy elmegyünk körülnézni a vásárba! A városba! A vásárba! Kiállni vele a nyilvánosság elé, így? Soha.
- De Tsurugi, megígérted! – nyüszíti elviselhetetlen hangon.
- Nem! – vágom rá. – Nem fogok veled nyilvánosság elé állni, főleg így! – teremtem le. Könyörgő, óriás kiskutya szemekkel néz rám, elkapom a fejem, mert tudom, hogy így könnyen behálózna. Azt nem élném túl.
- Tsu~ru~gi~ kérlek! – dalolja, és az eddiginél nagyobbra nyitja ki a szemét. Most már biztos, hogy nem emberi lény, hanem egy marslakó. Nem lehet, egy embernek ekkora szeme! Nem lehet, ilyen tökéletesen tengerkék szemei, a haja túlságosan groteszk, bár szívesen beletúr…
Miket beszélsz Tsurugi?! Koncentrálj! A cél túlélni a mai napot, és nem Matsukazéről ábrándozni!
Viszont olyan uke arca van…
Nem, nem ilyenekre ne is gondolj! Maradj erős, mondom erős! Ne, nézz a szemébe! Fordulj vissza, ha mondom! Vissza, vissza belekerülsz a bűvkörébe!! Agyament, gondolkozz! Az életed, a hírneved, a.. a… késő.
oOoOo
Nem vagyok magamnál. Nem, nem, nem, nem és nem.
- Nem fogok bemenni oda – morgom egykedvűen. Kint állunk egy könyvesbolt előtt, a macskaköves járdán. Parányi pelyhekbe hull a hó, még elviselhetően. A nagy tömeg, úgy ahogy elrejt az ismerősök szeme elől. Viszont nem egy ismerős arcot láttam már.
Itt volt Shindou és Kirino együtt, mögöttük Akane lopódzott, és valami ilyesmit motyogott: „Shin-sama ebben a ruhában elbűvölő, mint mindig. Shin-sama tökéletes. Shin-sama, Shin-sama!”Szóval olyan volt, mint mindig. Bekattant.
Ott volt még Midori is. Egy tér közepén állt, és valamit ordibált, nagyon oda sem figyeltem, csak minél távolabb akartam tőle kerülni. Kiráz tőle a hideg, egyáltalán nem normális, még bekattantabb, mint Akane. Egyáltalán nem nőies, inkább egy másik marslakó. Nem, marslakó az Matsukaze, ők nem egy faj. Akkor jupiterlakó Midori lesz. Jupiteren fognak lakni az erőszakos lények. A Marson, pedig az uke-arcúak bolygója lesz. Miket gondolsz Tsurugi?! Hisz össze vagy bilincselve az egyikkel! Igazából ők egy agy- és lélekszívó szörnyetegek, akiknek nem szabad a bűvkörébe kerülni, mert nem engeded el magad mellől! Én, Tsurugi ki fogok tartani, legyen rajtam bilincs, vagy nem!
Végül is a bilincsnek egész nagy hasznát vettem. A vásárban, uk… Matsukaze meglátta Aoit, és törpe Shinsukét, rögtön oda is akart hozzájuk rohanni, ám elkaptam a bilincsnél fogva, és visszaráncigáltam. Amint meg akart szólalni, elkezdtem fojtogatni. Még csak az kéne, hogy az a két szerencsétlen meglásson minket, majd elterjessze, hogy… hogy – jesszusom, belegondolni is rossz! –, egybefont sállal mászkálunk kettesben. Maga a rémálom.
- De Tsurugii~ - nyávogja Matsukaze. Előbb még kutyásan nyüszített, most meg nyávog, mint a macska? Tényleg nem ember, marslakó.
- Rendben – szűröm ki a fogaim között. Legyen neki karácsony
- Ez az! – ordítja, és nagy hévvel átölel. Póker arccal tűröm, ahogy rám zúdítja egy óriási szeretett adagot. Ölelget, nevetgél, és ordibál. Irritálóan ara… idegesítő.
oOoOo
- Ez nem lesz jó – motyogja, közben a könyvsorok között ugrál folyamatosan. – Szerinted Tsurugi? Egy kaméleon naplója K. Reontól, vagy Hogyan ápoljunk hajat? A. Terumitól? Ennek olyan ismerős a neve… hmm, honnan...? Akkor melyik legyen, szerinted, Tsurugi? Tsurugi, hé! – bökdös meg az ujjaival.
- Ha többet is mondanál talán segítek – válaszolom közömbösen. – Hogy kinek lesz, ilyesmi – folytatom a kérdő tekintetére.
- Ja! – csap a homlokára. – Aki-neenek akarok könyvet venni – feleli. Aki-nee? Az meg ki? A lapos, barna, aki mindig a háza előtt söpör? Mert akkor a hajasat kéne, ráférne egy néhány tipp.
- A hajasat – dörmögöm, csendesen. Matsukaze kipirult arccal bólint, majd elkezd a pénztár felé rohanni, vele rántva engem. Átugrik egy könyvhalmon, ahol valamilyen focis mangák vannak, és ez azt jelenti, hogy nekem is át kell ugranom. Sikeresen veszem az akadályt, ám amikor meg akar kerülni egy könyvsort, elpattannak az idegeim. Megragadom a bilincset, és visszarántom. Matsukaze visszaesik a talajra. Egyáltalán nem akarok akadályversenyt játszani, normális tempóban is el lehet érni a pénztárhoz.
- Mi az, Tsurugi? – néz rám a tengerkék uke szemeivel. Tsurugi elgyengülsz, ne nézz rá! Nézz, mondjuk a plafonra, ahol… jesszusom az ott miért barna? Igen, ez így jó, csak ne gondolj a kis marslakó ukénkra, akarom mondani Matsukazéra!
- Hm? Direkt rántottál le a földre? – kérdezi Matsukaze. A kétértelmű kijelentést, azonnal félreértem. A kis naiv u… Matsukaze.
- Igen, direkt – felelem gúnyosan. Komolyan nem veszi észre, magát? Egyszerűen irritál, hogy ennyire tudatlan, egyben aranyos. Nem tudok szívből mérges lenni rá, csak tudom, hogy mérgesnek kéne lennem teljesen. Nem csak tettetnem kéne – amit, hál’ istennek nem vesz észre.
Matsukaze szomorúan lebiggyeszti a száját. – Sajnálom – feleli, szomorúan.
oOoOo
Matsukaze a „támadásom” miatt kussban maradt. Nem szólalt meg feleslegesen, mint eddig… mindig. Egyszerűen, csendben sétáltuk, néha megnéztünk egy-egy standot, de ezzel letudtuk a beszédet. Próbáltam kiélvezni a csend minden egyes pillanatát, mert bármikor bekövetkezhet, hogy marslakó-uke szómenésbe kezd, és a világvégén sem hagyja abba.
Már kezdett hajnalodni, mikor beültünk egy kávézószerűségbe, ahol megbámultak – mint minden máshelyen -, a sál miatt. Egy sarokban lévő, félreeső boxba ültünk le. Matsukaze rendelt magának egy forró kakaót, és egy kakaós palacsintát, magamnak csak egy melegszendvicset, és kólát.
- Sajnálom, Tsurugi, ha idegesítettelek – motyogja csendesen.
- Hm? – fordul felé. A szadista énem ki akarja vele újból mondani a mondatot, hallani akartam, ahogy bocsánatot kér.
- Sajnálom, ha idegesítettek – válaszol, normális hangerőben.
- Változz meg, és megbocsájtok. – Gúnyos mosollyal a számon, pillantok Matsukaze arcára, aki elpirul, és a bilincsként szolgáló sál alá rejti a fél arcát. – Cinizmus volt, uke – válaszolok lágyabb hangnemben.
- Uke? – fordul felém, összevont szemöldökkel.
Cseszd meg.
- Az mit jelent? – folytatja. A szívnyomásom a százhúszról visszaugrik az eredeti állapotára, egy sóhajjal, pedig végre megnyugodok. Legyintek egyet, és észreveszem a felénk közeledő pincért, az italokkal. Lerakja elénk az italokat, majd megy is útjára. Matsukaze gyerekes vigyorral kapja fel a kakaót, egyáltalán nem érdekeli, hogy tűzforró az ital, kiitta. Felnevetek, mikor nem gondol a kakaó-bajúszra, és úgy szemléli, tudatlanul, tengerkék szemeivel a világot.
Halovány, fehér ujjaimt, a nálam sötétebb arcához emelem, majd megfogom az állát. Tágra nyílt szemekkel, kissé ijedten pillant rám, de nem foglalkozok vele. A nagy ujjammal szépen, letörlöm a bajuszt, hogy ismét gyönyörű bőre látszódjon. Miután végeztem a „takarítással” a saját italomhoz fordulok, majd egy csapásra megiszom. A friss, szénsavas kóla, végig ömlik a torkomon, nem kicsi útérzést hagyva.
- Tsurugi, mi volt ez? – kérdezi félve Matsukaze.
- Ne kérdezd, meg, mert akkor nem hazudok – vágom rá. Tulajdonképpen én sem tudom, ösztönösen cselekedtem.
A szemem sarkából rápillantottam Matsukazéra. Merengve nézett előre, tartása erős volt, mintha egy karfát a ruhájába csúsztattak volna. Kezeit az ölébe pihentette, egyszer csak elpirul, majd megrázza a fejét.
A következő pillanatban megérkezik a pincér kihozva, a rendelésünket, hamar neki látok a melegszendvicsemnek, amikor elpusztítottam, észreveszem, hogy Matsukaze hozzá sem nyúlt a kakaós palacsintájához. Még mindig előremereng.
Halkan, és lassan magamhoz húzom a tálát, észre se veszi.
Ne, Tsurugi! Ne merd megtenni! Ess ki a bűvköréből! Gyerünk, mi vagy te? Egy elcsépelt BL-nek a seméje? Ordibál belülről egy hang.
Nem törődök vele, felvágom az ételt, ezután minden figyelmeztetés nélkül Matsukaze szájába erőltetem a palacsintát. Először majdnem félrenyeli, de egy erőteljes hátbavágással, kiköpi a palacsintát, egyenesen az asztalra.
- Matsukaze, veled csak a baj van – rázom meg a fejem. Uke-Matsukaze folyamatosan erőlködik, hogy kiköhögje magát.
- Mi – köh – volt – köh – ez Tsurugi? –leheli.
- Mivel nem itt jártál – valószínűleg a Marson -, ezért gondolom, valahogy rávezetlek, hogy enned kéne – hadarom el a válaszom. Matsukaze hümmög egyet, majd a kiköpött ételre néz.
- Ezt már nem eszem meg – motyogja. Én is rápillantok, és visszafolytok egy nevetést. Az étel – már, ha lehet annak nevezni -, olyan katasztrofális állapotban hever az asztal közepén, mint egy bagolyköpet.
- Húzzunk innen – ajánlom fel. Matsukaze nyelve bólint egyet. Lassan fölállunk, és megdöbbentő sebességgel próbáljuk elhagyni az épületet.
- Álljatok meg! – kiált utánunk az egyik pincér. Marsról-jött-uke-Matsukaze megdermed, így hát én is.
- Gyere már! – sziszegem és jól megrángatom. Nem mozdul. Megijedt.
Cseszd meg uke!
oOoOo
A kezem már szétázott a mosogatástól, amit ránk sóztak. Uke is itt nyavalyog mellettem, hogy Aki-nee – a barna, lapos -, hogy le fogja szidni. Amikor az utolsó tányért is befejezem, elégedettség tölt el. Túléltem! Végre, mehetek haza! Élhetek!
Matsukaze már elkészült – levetették a bilincsünket, avagy sálunkat -, az ajtóhoz igyekezett.
- Tsurugi – szólal meg kétségbeesett hangon. – Bent ragadtunk – szipogja. Az ajtóhoz futok, és megpróbálom kinyitni.
Semmi.
Rángatom kifelé, befelé, dörömbölök rajta, de semmi az ég adta világon, nem történik!
- Keresd a kulcsot! – kiáltok Matsukazére, aki összerezzen, majd mindent felborítva, kezdi el keresni a megadott tárgyat.
Félóra múlva beszállok a keresésbe.
Háromnegyed órán át kerestük, de semmit.
- A rohadt életbe! – ordítom el magamat. Bent ragadtam, egy konyhán Matsukazéval, ablakok alig vannak, a szellőzőt, pedig túl kicsi.
- Itt ragadtunk – motyogja Matsukaze. – Tsurugi, mi lesz most? – szipogja, halkan.
- Ne, ess már pánikba! – fordulok felé, ám látom rajta, hogy mindjárt elbőgi magát, a kis ártatlan. – Van nálad telefon? – kérdezem tőle. Megrázza a fejét.
- Nálad? – kérdez vissza.
- Nincs rajta pénz – rázom meg a fejemet, immár én. Matsukaze, ha lehet, még jobban elkezdett szipogni.
- Ne, hogy elbőgd magad itt! – figyelmeztetem. - Nincs nagyon okod rá – dörmögöm.
Neki jó. Normális élete van, egyáltalán nem esett át a SEED-i képzéseken, nincs a bátyja a kórházban, a maga hibája miatt, ráadásul még magát is elviseli.
- De itt ragadtunk! – kezd bele. – Aki-nee nagyon fog aggódni! Félek egyedül lenni, mármint felnőtt nélkül, plusz még gyűlölsz is! – fakad ki.
Várjunk csak? Gyűlölöm? Dehogy. Egyszerűen nehezen viselem el, ennyi az egész. Gyűlölnöm kéne, de nem tudom. Ahhoz túlságosan aranyos, és elbűvölő. Makacs, rendkívül kedves, végtelenül naiv, néha elviselhetetlen. Ennyi az egész.
- Nem gyűlöllek, Matsukaze – vágom rá.
- Dehogynem! Ma, bunkóbb vagy, mint valaha, mondd ki, hogy nem akarsz itt lenni! Nem bírsz elviselni, ezért direkt vagy ilyen… ilyen gonosz velem! Nem is mondasz el nekem semmit – folytatja, majd levágta magát a földre, és guggolási állapotba marad.
A lábaim magam mozognak, és leülök mellé. Átkarolom, majd magamhoz húzom.
- Dehogy gyűlöllek – suttogom. – Csak bal lábbal keltem fel, ennyi – hazudom. Nem, nem tudhatja az igazat, hogy aranyosnak, és elbűvölőnek tartom.
Matsukaze, az ujjaival megszorítja a kabátomat, rá pár percre már húzza is a lóbőrt. Egyenletesen szuszog, beletúrok barna hajába, és már én is alszok.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés
