- Itt is vagyunk. 200 évvel később, karácsony előtt.
- Na jó. Mindenki jól figyeljen rám. Elmegyünk a szállásra majd körbevezetünk titeket.
- Wandaba, állj! - ordít mellőlem Fei.
- Mi az.
- Elhagytuk.
- Jaj, ne haragudj. Visszaforduljak?
- Nem lényeges, de itt kiszállok.
Miután Fei leszállt és elindultunk, csodálkozva kérdeztem.
- Mit hagytunk el?
- Hát... Fei nem nagyon fog örülni, de elmondom. Meg akar látogatni valakit.
- A szüleit?
- Nem pont, de van olyan kapcsolatban vele.
Lehajtott fejel szólt közbe Tsurugi.
- Az árvaházat hagytuk el. Igaz?
- Te tudsz róla?
- Nem, csak láttam, hogy Fei mit nézet. Látta, hogy ott van, de nem szólt. Biztos nem akarta, hogy megtudjuk.
- Igen. Fei 5 éves korától árvaházban élt.
Mindenkin látszott a meglepődés.
- Tudjátok, Fei anyukája Fei születése után meghalt. És egy téli napon, karácsony előtt. Az apukája elhagyta.
- Ő is meghalt?- Reménykedve kérdezte Hikaru.
Wandaba csak megrázta a fejét. Ez után már senki sem akart városnéző túrára menni. Inkább mindenki a saját 1 hetes szobájában volt. Én elhatároztam, hogy megkeresem Fei-t. Már sötét volt, hideg és havazott, de onnan láttam Fei-t. Kint volt, szerintem be se ment. A fejét az ég felé emelte. A hó elolvad az arcán. Nem látszott, hogy sír, de mégis tudtam. Nem mentem oda hozzá. Egy ideig néztem, majd felállt és elment. Én is visszamentem a szállásra.
- Hát Fei? Nem érte mentél?
- De. Azt hittem ide jön.
- Meg kéne keresni.
- Nem jó ötlet. Ilyenkor magára kell hagyni - Egy fiatal nő szolt hozzánk.
- Ő itt Funaki Ami. Az árvaházban dolgozik.
- Minden karácsonykor ez van. Fei az eget nézi, vár. Túlhajtja magát, majd ha vége a karácsonynak minden újra a régi.
- De én nem szeretném nézni, hogy szenved.