Ryuujinwaka úrnője, egy gyönyörű lány, aki nem mellesleg a Beta nevet viselte, a sors furcsa sodrása folytán szintén a hírhedt partvidéki városba igyekezett bejárva a környező hegyeket, amik természetes barikádként védték a várost. Fáradt és mérhetetlenül mérges volt a nagyokosra, aki jó ötletnek találta beszennyezni a hegy túloldalán végiggyűrűző folyót, egyben az ő pompás kis magánbirodalmát. Hála ennek az illetőnek a valaha kristálytiszta víz habos és zavaros lett, nem is beszélve a rengeteg törmelékről, amik néha eltorlaszolták a víz útját és arra késztették folyót, hogy kitérjen a medréből még több szemetet hordva a vízbe.  Eleinte csak kisebb problémák voltak, de miután az egész ártér vízben úszott, úgy döntött, hogy hűséges szolgálójával az oldalán ideje elindulnia a város fele, hogy rendet tegyen.
     Alig egy napja indulhattak el otthonról, de az utazás és a hegymászás fáradalmai kicsit sem látszottak meg rajtuk. Orca, a lány szolgálója ugyanolyan lelkesen tartotta az úrnője feje felé az ernyőt, mint indulásukkor, ahogy folytatták a könnyed beszélgetésüket Beta ostoba bátyjáról. Mármost, a “báty” megnevezés kicsit talán túl erős szó lenne erre az emberre, főleg ha azt nézzük, hogy Beta mindig is letagadta a két idióta testvérét, akik Alpha és Gamma névre hallgattak. Számára mindkettő csak egy átlagembereknél erősebb, de mégis ugyanannyi ésszel rendelkező szolga volt, akiket alkalomadtán jó volt ugráltatni, heccelni. Büszkén felnevezett mikor Orca véleményezte a kis heccüket, amit a legidősebb testvér ellen követtek el a minap.
    Eredetileg teljesen különböző okból keltek útnak ugyanazt az úti célt tűzve ki maguk elé, így Beta egyértelműnek látta, hogy együtt kell megtenniük az utat Inaba városába. Eleinte a lány csak azért tartotta maga mellett a testvérét, mert szüksége volt valakire, akit a démonok elé rúghat, ha esetleg találkoznának valakivel az erdőben, viszont két nap sem kellett hozzá és rémesen unni kezdte magát a befásult rokon mellett. Az út borzasztóan unalmas volt, a báty sem jelentett túl jó beszélgető partnert; Orca pedig gyanúsan csendben volt, ahhoz képest milyen szószátyár tudott lenni. Végül sikerült némi szórakozást találnia egy kis kunyhónál, ahol egy idős házaspár lakott. Még az akkori körülmények közt is furcsának számított, ha egy öreg házaspár ilyen távol él az otthonától, miközben tökéletesen képesek ellátni magukat ez pedig felkeltette Beta érdeklődését. Mint kiderült az öreg kedves és jószívű volt, de az asszonya vérszomjas őrült, akit vagy démon szállt meg vagy maga volt a démon és feltétlen késztetést érzett a madárnyelvek gyűjtésére.
     Beta bebocsátást kért az éjszakára, amit a férj örömmel megadott a fáradt utazóknak viszont amint a lány tekintete a nő ruhájára tévedt meglátta, hogy a történetek talán még véresebbek, mint amilyenek eleinte elképzelte. Elvégre mindegy hányszor mossa ki valaki a vért a ruhájából, vannak olyan foltok, amiket még a víz sem tud eltűntetni.
     Mikor megbizonyosodtak róla, hogy a fiú mélyen alszik a lányok elhagyták a házat és tovább indultak abban a reményben, hogy talán a távolból még hallani fogják a kétségbeesett sikolyokat. El sem merték képzelni milyen arcot vághatott mikor meglátta a késsel felette tornyosuló vénasszonyt, már ha kapott annyi időt, hogy felébredjen mielőtt a kés lecsapott a torkára. Remélhetőleg. Azért megölni még nem szerette volna. Túl sok problémát jelentene helyettest találni a posztjára.
- Igazán ott maradhattunk volna, legalább amíg felébred - jegyezte meg félvállról, Orcára pillantva.
- De akkor kockáztattunk volna, hogy minket is elkapnak - sóhajtott a szolgálója és kicsit megigazította az ernyőjét. - Szerintem jobb volt, hogy otthagytuk.
   Beta helyeslően bólintott a kijelentésre. Ha túlélte úgyis pár nap múlva a nyakukon fog csüngeni és morgolódni. A beszélgetésük innentől elterelődött a szokásos mindennapos témákra, ami már megszokott volt a párocska számára.

     Épp a part mentén sétáltak, mikor a lánynak feltűnt az útszélén heverő véres szőrcafat és kérdés nélkül odasettenkedett hozzá. A folyójába rengeteg szétszaggatott holt és félholt testet dobtak az emberek, hogy a lehető legkönnyebb úton szabaduljanak meg tőlük. Néhányat büszkén magára is vállalt, mivel nem egyszer az ő folyója végezte el az utolsó simításokat az éles sziklák segítségével. Lehajolt, hogy közelebbről is megnézze a testet, de mikor meglátta, hogy az állat oldala, ha egyenetlenül is, de mozog, szokatlanul lágy mosoly jelent meg az arcán. Végigsimított a bundáján nem törődve azzal, hogy a ruhája és a keze véres lesz. Tisztelettel töltötte el a kitartása, mivel az állat sérüléseiből ítélve már réges-rég a holtak világát kellett volna gazdagítania a jelenlétével. Az érintésre a nyúl magához tért és rémült szemekkel meredt rá. Zöld szemeiben egyszerre volt jelent a kimerültség, félelem és a bizalmatlanság, ahogy megpróbált hátrébb mászni a lánytól.
    Beta halkan csettintett a nyelvével, amikor az állat leleplezte magát. Miért is ne? Egy youkai nyúl? Úgyis kezdett már unatkozni a bátyja piszkálása nélkül… Utólag belegondolva tényleg rossz ötlet volt ott hagyni a megszállott nő társaságában mikor ilyen hosszú út állt még előttük. Imádta mikor a közöny mesterének szeme pánikkal és aggodalommal teltek meg!
- Szegénykém, látom jól elkaptak - simított végig a fehér nyúl fején - Kár. Pedig nagyon szép bundád volt.
    Fei még sosem látott igazi, húsvér embert így egyértelműen reszketett a félelemtől mikor a lány csak kedves akart lenni hozzá, de hamar rá kellett jönnie, hogy az ibolyaszínű szempár nem jelent fenyegetést rá. Hagyta, hogy a lány végigfutassa tenyerét a bundáján és úgy érezte minden egyes érintéssel egyre jobban van, mintha csak valami furcsa varázslat dolgozna körülötte.
- Próbáld meg kitisztítani a sebeidet a tengervízében, ez fertőtleníteni fogja őket. Utána pedig hagyd, hogy a szél szárítsa meg a bundádat, nehogy homok vagy kosz kerüljön a sérülésekbe és elfertőződjenek - szólalt meg a legkedvesebb hangján, majd díszes kíséretével együtt továbbindult Inaba városa felé. Jobb dolga is akadt, mint koszos hétköznapi démonok pátyolgatása, bár utólag belegondolva, ha egy rendes nyúl lett volna lehet, hogy szívesen magával vitte volna, hogy meggyógyítsa. Legalábbis addig is elfoglalta volna magát valamivel.

龍神

Hosszas gyötrődés után Fei összegyűjtött annyi erőt, hogy a talpára álljon és elvánszorogjon a vízig, ahogy azt a lány javasolta neki. Az emberi alakját még mindig nem volt ereje felvenni, de annyira még képes volt, hogy megpróbálja kimosni a sebébe ragadt homokot és port a jéghideg tenger partján. Ordítani tudott volna a maró fájdalomtól, ami megrázta a testét mikor a sós víz érintkezett a sérült hússal, de csendben tűrte a fájdalmat és csak várt a szélre, miközben halk könnycseppek gördültek le az arcán. A lány okosnak tűnt így nyilván nem akart neki ártani, legalábbis remélte, hogy ez csak egy átmeneti állapot lesz, és minél hamarabb indulhat tovább.
   Könnyes szemekkel nézett vissza Oki Szigetére. Hirtelen olyan messze került tőle; az otthona alig fél nap leforgása alatt majdhogynem teljesen elérhetetlenné vált. Ha minden úgy sikerült volna, ahogy eltervezte most már talán visszafele indulna Inabából és hajnalra valahogy hazajutna, hogy Sakisaka megvarrhassa Wandabát…

Viszont most ez a cél mindennek tűnt csak épp lehetségesnek nem. Egyedül volt, vérzett, fázott ráadásul minden esélye megvolt arra, hogy nem éri meg a holnapot így soha többé nem térhet vissza Okira. Ami azt illeti, talán már csak kóbor lélekként mehetne vissza, hogy elbúcsúzzon, viszont akkor biztosan csalódást okozna Wandabának. Az lenne a legjobb, ha csak eltűnne…

鳳凰

  A nap már rég alábukott a horizonton mikor egy újabb utazó tévedt ugyanarra az útra, amin órákkal ezelőtt a húga és sétálgatott. Arany tollakkal telehímzett kimonóját sár és homok csúfította meg, belül pedig éhségtől szenvedett, mivel hála a húgának és a kis terveinek csaknem egy napot étlen szomjan kellett eltöltenie folyamatos gyaloglás mellett. Ezek után nem csoda, hogy égi jelként tekintett a parton ülő fehér nyúlra.
   Annak ellenére, hogy a nyúl bundája vértől és sós víztől volt összetapadva még mindig finomabb zsákmánynak számított, mint az a pár gomba, amiket út közben talált a bokrok gyökereinél. Viszont mivel nyúlról volt szó fennállt a veszélye, hogy youkaival van dolga, ami tovább nehezíthette volna az életét. Nem mintha veszélyesnek tűnt volna, de jobb volt óvatosnak lenni minden természetellenes bundával rendelkező nyúllal. Ráadásul még egy dögrováson lévő állattól bármilyen nyavalyát elkaphat. Természetesen ezt a tűz bármikor megtisztítja, de nem szívesen szenvedne ilyenekkel feleslegesen főleg, hogy egy ideje nem értett annyira a tűzgyújtás mesterségéhez.
    Lassan becserkészte a gyanútlan prédát, aki tekintetét az égre emelve várakozott némán. Már a nyaka körül voltak az ujjai hogy megroppantsák a gerincét, de valahogy képtelen volt rá. Se megfojtani, se kitekerni a nyakát sem pedig elkapni. Egyetlen egy biztos ütés kellett volna a tarkójára, hogy a nyúl holtan rogyjon össze előtte, Alpha valamiért mégis képtelen volt megtenni. Végül az állat felé fordította a fejét csodálkozó tekintetet küldve rá:
- Te nem akarsz megölni? - kérdezte szinte már szomorúan. 
     Alphában ebből egyedül annyi tudatosult, hogy valóban youkaival áll szemben. Egy pár pillanatig farkasszemet nézett a jáde zöld szemű állattal, majd Alpha elkezdte jobban szemügyre venni az előtte ülő youkait. A teste tele volt sebekkel és annak ellenére, hogy a vérzés már elállt, de még kérdőjeles volt, hogy a youkai ilyen mélységű tépett sebekkel megmarad-e. Ha volt annyi esze, hogy a nyílt sebeit sóval kenje be erősen kételkedett ebben, viszont ha már enni nem fog, úgy döntött legalább segít neki.
- Friss vízben fürödj meg és tegyél a sebeidre buzogánysás virágport - utasította egyhangúan.
- Kitalálhatnál ötletesebb hazugságot is. Fogalmam sincs honnan szerezhetnék olyat - fujtatott a nyúl elkeseredetten mancsait a homokba mélyesztve - A lány is segíteni akart nekem erre csak még jobban fáj mindenem, mint azelőtt! Szóval köszönöm kihagyom, mára épp elég tanácsot kaptam.
- Nem tanács volt, hanem utasítás - javította ki egy szemrebbenés nélkül.
- Bánom is én, akkor is itt maradok… Úgy beszélsz, mintha el tudnék menni innen - tette hozzá dühösen. Miután arra is alig volt ereje, hogy beszéljen ironikusnak találta, hogy egy ismeretlen díszbohóc azonnal ugráltatni akarja. A ruhájából és a dolgokhoz való hozzáállásából legalábbis mindenféleképpen ezt a jelzőt tudta ráaggatni.
    Alphának ekkor lett elege az állatból. h már képtelen volt megölni legalább próbált némi együttérzést tanusítani, igaz nem épp az ő műfaja, viszont egy agyatlan hullajelölt nyúllal ő sem tud mit csinálni és erőszakkal nem fogja jobb belátásra bírni. Aki hagyta, hogy a reménytelenség annyira feleméssze, hogy már a jót is képtelen megkülönböztetni az ártó szándéktól azt jobb volt hagyni a saját nyomorában. A nyúl egyedül magát okolhatja, ha képtelen elfogadni a segítséget.

Végül ahogy a lányok, úgy a vörös kimonóba öltözött úriember is magára hagyta a nyulat.

鳳凰

      Az eget lilás takaróba burkolta az alkony mire végre Alpha talált magának a tenger közelében egy forrást, ahol végre ihat és biztonságban megpihenhet. Nem nevezte volna hozzá méltónak a helyet, de a biztonságot adó fa és a víz mindenért kárpótolta, továbbá a tény, hogy csak egyetlen egy út vezetett fel a sziklaszirtre így nem kellett a váratlan hátbatámadásoktól tartania. Persze ezerszer boldogabb lett volna, ha napnyugtáig elér a fogadóba, ahogy eredetileg is tervezte, de értékes órákat vesztegetett el a bolyongással és este semmiféleképp sem erőltette volna a hegyi átkelést. Épphogy sikerült megúsznia a nyelvére szemet vető asszony támadását, így nem szívesen ugrott volna fejest egy újabb veszélyes kalandba.
    Alpha fáradtan dőlt neki a fa törzsének elmélázva figyelve ahogy a forrásból kiszökő kis patak eltűnik a sziklák szélén, gazdag sásbokrokat hagyva maga után. Ami azt illeti kicsit sajnálta a nyulat, mert minden, amire szüksége volt alig húszpercnyi sétára volt tőle és még ennyire sem volt képes az életéért. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy talán vissza kéne mennie érte, de végül lebeszélte magát róla arra hivatkozva, hogy az állat már biztosan elpusztult vagy elvitte a dagály és belefulladt a tengerbe. Talán azért érzett empátiát a lény iránt, mert túlságosan is emlékeztette magára, távol az otthonától, hosszú évek után először a nyílt csillagos ég alatt…
   A látszatra biztonságos környezetben sem volt képes teljesen lehunyni a szemét és átadni magát az álmoknak. A legkisebb neszre is felfigyelt, kezét a kard markolatán nyugtatva arra az esetre, ha bekövetkezne a legrosszabb és megtámadná valami az éjszaka közepén. Már szinte teljesen megszokta az álomtalan éjszakákat, amikben egy hete szinte mindennap része lehetett, de magát a stresszt és a feszültséget, ami az est leszálltával érkezett soha sem tudta teljesen természetesnek venni.
   Mikor azt hitte sikerül egy kicsit aludnia a felfelé vezető úton a fű megrezzent és valami egy halk puffanással ért földet a szirt lábánál. Elsőre betudta egy kóválygó sündisznó próbálkozásának, ám mikor a hangok egyre közelebb értek hozzá ujjai akaratlanul is a kard markolatára kulcsolódtak. De a hang egy halk csobbanás kíséretében örökre elnémult.
   Ezek után próbált megnyugodni, de a tudat, hogy valami volt ott nem hagyta. Muszáj volt biztosra mennie, hogy ami felé mászott nem csak arra vár, hogy lehunyja a szemét és elharapja a torkát. Azok után, ami az öreg házaspárnál történt nem igazán akart kockáztatni, ezért szinte gondolkodás nélkül talpra állt és utat tört magának a bozótosba, ahol meglátta a vízben heverő fehér szőrpamacsot. Nem tagadhatta le, egy parányit meglepte a nyúl kitartása és életrevalósága főleg, hogy ő már régen eltemette a youkait.
  Leguggolt hozzá, majd ujjaival végigsimított az összeragadt szőrcsomókon komolyabban felmérve a sérülések súlyát és mélységét, majd lassú mozdulatokkal próbálta kimosni a beléjük került szennyeződést. A nyúl nem mozdult és látszólag ahhoz is túl fáradt volt, hogy álmában ellenkezzen a segítséggel. Szerencsére a sásért sem kellett túlságosan messzire mennie így viszonylag hamar sikerült ellátnia a kitisztított sebeket.
  Próbált megfelelő kötszert is keresni, de bekötözni már nem tudta, mivel nem állt rendelkezésére semmilyen erre alkalmas anyag. A ruháját pedig mégsem szerette volna elszakítani tekintettel léve arra, hogy olyan helyre indul ahol a külső minden. Inkább magához vette az eszméletlen youkait, hogy elkerülje a további szövődményeket és állatokat, amik végleg megölhetik, ha a közelébe kerülnek.
   Karjai közt a nyúllal ült vissza a fához, amit eredetileg is kinézett magának és próbálta kigondolni mi legyen vele ezek után. Ott hagyja a youkait ezzel tulajdonképpen végleg megpecsételve a sorsát? Nem igazán értette miért, de az semmirekellő lény, ami láthatóan a saját hibájából sérült meg meglepően érdekesnek bizonyult. Persze, biztosan visszatartja majd az utazásán és rengeteg probléma lesz vele a közeljövőben. Ráadásul Betát is csak nagy nehezen viselte el, erről a youkairól pedig alig tudott…sőt, semmit sem tudott róla.

 Mégis kegyetlenség lett volna ott hagyni és a szíve végül megnyerte a küzdelmet. Ezek után bármikor szétválhatnak útjaik és ha már ismét képes lesz talpra állni a nyúl is bizonyosan tovább akarja járni a saját útját.

Előző | Címlap | Következő