Egy sorsfordító őszi délutánon minden megváltozott.

   Az erdőben próbáltak valami ennivaló-félét keresni maguknak, de a tél beállta előtt már szinte minden finomabb növényt elhalásztak előlük az élelmesebb szigetlakók. Akaratlanul is, de egyre jobban eltávolodtak egymástól miközben az aljnövényzetben kutattak gombák és egyéb ehető dolgok után és mire Fei észbekapott Wandaba eltűnt mellőle.

   Az egész erdőt tűvé tette érte, de minden szólítgatásra csak az erdő csendje felelt. Hosszas keresés után sikerült a nyomára bukkannia, de mire megtalálta a játék arccal lefelé feküdt a porban, testéből pedig itt-ott kijött a megsárgult bélés azokon a helyeken.  Egy pillanatra szinte teljesen földbegyökerezett a lába a látványtól. Ha Wandaba meghal, akkor elveszti az egyetlen olyan szellemet, akivel jól megértették egymást. Csak akkor nyugodott meg valamelyest mikor a medve nyöszörögve megmozdult. A tépések formája hasonlított valamennyire az általa is ismert harapásokhoz így fennállt a valószínűsége, hogy Wandaba egy kóbor rókával verekedett össze és annak a nyomait viselte a testén.

- Wa-Wandaba! - Fei kétségbeesetten, szinte ösztönösen próbálta visszatömni a medvéből kiálló vattát, többnyire sikertelenül. Lezárás hiányában azok ismételten kitüremkedtek a ‘sebekből’. - Várj! Helyrehozlak… Csak ne hagyj itt. Kérlek.

- Hagyd csak. Úgysem megy vissza - ellenkezett a medve. Látszólag ő is kellemetlennek érezte a helyzetet és a sérülések ugyanúgy hatottak rá, mint egy húsvér élőlényre mivel minden próbálkozásnál hangot adott fájdalmának.  - Ezt már varrni kéne, de kétlem, hogy ezen a helyen lenne ilyen… youkai.

Az utolsó szón kicsit elgondolkozott. Még mindig nem sikerült kiismernie mik is élnek pontosan Oki szigetén így nem igazán tudta minek is nevezze a lakóit.

Megpróbált felülni valahogy, viszont ehelyett esetlenül oldalra dőlt a bélés hiánya miatt. Idegességében a földet kaparta tompa mancsaival és próbálta visszabillenteni a testét valahogy, de csak egy helyben vergődött miközben az égieket szidta. Szinte mindene fájt, sőt igazából minden mozdulatnál úgy érezte, mintha a lelkét akarnák kitépni, ami elég meglepő volt ahhoz képest, hogy nem élt. Végül nagy nehezen elfogadta, hogy Fei felvegye a kihullott pamacsokkal együtt és a kezében vigye tovább.

- Azért néha igazán letehetnél - ellenkezett miután a fél szigetet bejárták olyan személyt keresve, aki talán segíthet nekik. Kifejezetten utálta, ha babusgatták és bármennyire kedvelte a fiút tőle sem tűrte meg ezt a bánásmódot és nem győzte hangsúlyozni, hogy ő egyébként felnőtt férfi, aki tud menni a saját lábán is.

Normális esetben.

Csakhogy a medvebőrbe ragadt szellem rég nem számított annyira normálisnak.

鳳凰

Fei sokáig járta a szigetet olyan youkaik után kutatva, akik talán segíthetnek neki, de a legtöbben nem értettek a varráshoz és, ami ruhájuk volt azt is a partra kivetődött hordalékok közül szedték össze a nagyobb viharok után.

Az egyetlen, aki maradt az Sakisaka Satoru volt.  A sziget közepén lakott, napjait pedig a szóbeszéd szerint egy hatalmas selyemtakaró hímzésével töltötte. Ha valakinek, akkor neki talán volt felesleges cérnája és tudott is varrni. Fei eddig sosem beszélt túl sokat a macska youkaival és ami azt illeti nem is nagyon próbálta tartani vele a kapcsolatot, ahogy a sziget többi lakója is csak hallásból ismerte a „ruhák mesterét”.

Tudta ugyan, hogy saját akaratából utazott Okira és a sziget két hírhedt tanukija, Aoyama és Ichino rendszeresen ellátogat a Sakisakához mivel nagyszerű társaságként volt számon tartva a listájukon és több történetet mondott nekik, mint amennyivel később el tudtak hencegni a többiek előtt. De itt igazából ki is merült a tudása. Hogy Sakisaka hogy került a szigetre és mi volt a célja senki sem tudta pontosan.

Egy valamiben viszont biztos volt. Sakisakát csak az zargathatja a tanukikon kívül, akinek tényleg komoly problémája van. Sokan próbálták már felkeresni munkákkal és varrandó dolgokkal, de eltévedtek útközben és elkerülték a kunyhót, amit a youkai birtokba vett. Fei őszintén remélte, hogy ez az eset elég komolynak számított ahhoz, hogy bebocsátást nyerjenek a youkai birodalmába.

Ahogy haladt előre Wandabával a karjai között az erdő egyre ritkásabb lett körülöttük. A fák fogyatkozni kezdtek egészen addig, amíg egy nagyobb fa tövében meg nem pillantotta a keresett kunyhót.

- Ez már az? - kérdezte Wandaba türelmetlenül a mancsai között a kijött bélését szorongatva.

- A- Azt hiszem – felelt Fei bizonytalanul.

- Akkor még mire vársz?! Gyerünk! - a parancsolgató medve látszólag nagyon szeretett volna újra egyben lenni. – Ránk sötétedik, amíg itt merengsz, és ha emiatt elküldenek, nem állok jót magamért, ezt te is tudod!

Sakisaka épp olyan kedvesnek tűnt, ahogy a többiek leírták, mondjuk a háza már kevésbé volt olyan szép, ami azt illeti kifejezetten zsúfolt volt még egy kisebb ember számára is. Mindenütt felgöngyölt ruhaanyagok sorakoztak és rengeteg színes cérna. A kis edényekben a földön talán festék lehetett vagy valami hasonló, ami tovább emelte a káosz pompáját.

A macska youkai épp egy hatalmas takarószerűséget próbált befesteni a lila és a kék árnyalataival, miközben valahogy próbálta megkímélni a vastag aranyozott fonállal hímzett részeket.

- Nem jó. Nem jó. Nem jó - hajtogatta mikor újabb festékért nyúlt és egy kis rózsaszínt is felvitt az anyagra, majd lassú mozdulatokkal az egyik fonál körül is kivilágosította vele a sötét anyagot.

- Elnézést, öm, Sakisaka-san? - nézett rá kérdőn Fei ahogy bizonytalanul közelebb lépdelt hozzá. A fiatal a neve hallatán riadtan fordult meg kilöttyintve a kezében lévő tálka tartalmát.  Ha a haja valójában macskafül lett volna biztos, hogy az égnek meredne a rémülettől.

- H-hogy találtál ide? - kérdezte riadtan és próbálta kitakarni a mögötte lévő ruhadarabot. Csak később vette észre hogy a jövevény kezében lévő plüss önálló életet él, ezért mintha mi sem történt volna őt is belevette a jelenlévők körébe. Felháborodással vegyes rémülete viszont a régi maradt - Ichino és Aoyama vezetett ide titeket? Dehát miért? Megmondtam nekik, hogy nem akarok látogatókat! Elég volt egyszer szétszakítva látni a munkámat.

- Felesleges fáradnod, már úgyis láttuk és amúgy sem ezért jöttünk - szólalt meg Wandaba mikor megelégelte Sakisaka szerencsétlenkedését.

- Egyszerűen… idetaláltunk - válaszolta meg Fei a kérdésáradatot, bár nem tagadhatta le, hogy Ichino és Aoyama elég nagy szerepet játszottak ebben.  Elvégre, ha ők nincsenek, talán nem is hallanak Sakisakáról.

-Ó - kerekedett el a szája, miután felfogta mi is történt. - Az más. Ha idetaláltatok, akkor az azt jelenti, hogy ide kellett találnotok. Szóval, miben segíthetek?

A hirtelen hangulatváltozás kicsit furcsán hatott, de Fei és Wandaba már megszokták az ehhez hasonló dolgokat. Sok youkai viselkedik feszülten mikor ismeretlen emberekkel találkozik, Sakisaka pedig egy egész erdőrészt képes volt elvarázsolni ennek megakadályozására. Innentől csoda, hogy nem kapott szívinfarktust mikor meglátta őket.

- Javítani valód lenne - közölte Wandaba és magára mutatott - Itt, és itt, egy kicsit itt is. Szóval ahol látsz sérülést. Pénzünk nincs.

Nem igazán törődött Sakisaka véleményével csak azzal, hogy végre kóchullatás nélkül tudjon mozogni és lehetőleg megálljon a saját lábain.

- Ami azt illeti tényleg csak ezért jöttünk - helyeselt Fei, miközben gondolatban azért imádkozott, hogy Sakisaka ne küldje el őket Wandaba modortalansága miatt. A pénzes dologhoz nem tudott nagyon hozzászólni.

Szerencsére Sakisaka amennyire félénk természetű volt, olyan szinten peregtek le róla az ehhez hasonló sürgetések és már azon gondolkozott milyen öltésekkel kéne helyrehoznia a játékot. Elvégre ehhez hasonló dolgot még sosem varrt és nem nagyon volt járatos az összeállításukban sem, emiatt úgy érezte mintha ismét kezdő szabó lenne. A csodás érzés mikor még gondolkoznia kell a lépésein!

- Nem ígérhetek semmit - mondta majd végigfutatta az ujját az egyik szakadt varraton - De megpróbálhatom. Viszont nem biztos, hogy tartós lesz. Az eredeti fonál, ami jelenleg összetartja jóval időt állóbb és látszik rajta hogy használatra tervezték. Az enyéim inkább hímzésre jók.

Wandaba morgolódott, akár egy bolhás kutya, de belement, hogy Sakisaka kezelésbe vegye. Természetesen egyszer sem felejtette el megemlíteni, hogy mennyire kényelmetlen, amit csinál és hogy unja az egész procedúrát. Mellesleg nem akar ott lenni. Sakisaka csak varrt. Azt tette, amihez a legjobban értett és teljes figyelmét az előtte lévő anyagnak szentelte anélkül, hogy akárcsak egyszer is összegubancolódott volna a fonala vagy megszúrta volna az ujját a tűjével. Hiába volt ügyetlen az életben a munkáját a lehető legtöbb precizitással végezte.

- Meg tudod javítani? - Fei aggódott, talán túlságosan is ezen pedig semmit sem segített, hogy Sakisaka a fejét csóválta.

- Igen, de sajnos nem véglegesen - felelte miután egy kicsit egyszerűbb részhez érkezett - Ahogy már mondtam, a többi része különlegesen erős fonallal van összevarrva. Ha továbbra is aktívan fog mozogni egy két héten belül az én fonalam is el fog foszlani, főleg ha ezt folytatja… - az asztalon ülő Wandaba izgett-mozgott és mikor látta, hogy Sakisaka az utolsó lyukat is befoltozta a bundáján próbált leugrani a magaslatról.

- Wandaba-san! Hagyd abba! - figyelmeztette a nyúl youkai egy megrovó tekintet kíséretében az izgága plüsst.

- Kész vagyok, innentől nem kell itt ücsörögnöm ítéletnapig. Menjünk - ezzel leugrott az asztalról és megindult az ajtó felé. Valamiért utálta ezt a túlzsúfoltságot és a rengeteg drágának tűnő holmit. Főleg a ruhaanyagokat, amik lépten, nyomon eszébe jutatták, amit annyira el akart felejteni.

- Azt hiszem, ez nem lesz egy egyszerű mutatvány - jegyezte meg Fei - Sakisaka, nincs valami más mód? Bármi! Tényleg, bármit megteszek!

A macska egy pillanatig elgondolkozott zöld szemeivel, a csillagképekkel telehímzett anyagot fürkészte, mintha az talán megsúghatná neki a teendőket.

- Hát… Tudjátok honnan jött? – gondolkozott hangosan.

- Inabából, honnan máshonnan - fortyogott Wandaba, mert nem bírta kinyitni az ajtót.

- Akkor ott biztosan van olyan fonál, mint amilyennel összevarrták - közölte Sakisaka tényszerűen. Majd gyorsan hozzátette mikor látta Fei reménytől felcsillanó szemeit - D-de nem ajánlatos odamenni! Nem biztonságos, ráadásul még egy nagyobb youkainak is problémát jelentene átkelni a tengeren, nemhogy neked. Vagyis nektek.

- Rendben - mondta Fei majd induláshoz készülődött - Köszönöm.

- Nincs mit - mosolyogott Sakisaka feltűnően bánatosan szinte a világ minden együttérzésével. Tudta milyen veszélyes tud lenni az a szív, ami segíteni akar valakin főleg ha a helyzetük alapból reménytelen. Sokszor látta már a kétségbeesett próbálkozások siralmas végeredményét, de nem tehetett ellenük semmit. Csak a munkájához értett, ami majdnem 120 éve befejezetlenül állt a műhelyében. Hiába festette többször is újra, egyszerűen túl sok csillagkép hiányzott a teljességhez. Néhány egyszer csak eltűnt a föld színéről…

鳳凰

Fei talán nyúl volt, de nem átlagos és ezt a többi youkai is tökéletesen tudta. Itt volt az ideje, hogy ezt tovább bizonyítsa és végre teljesítse a legnagyobb álmát: átkeljen a tengeren. Most hogy talált egy célt is volt miért megtennie ezt a hosszú és meglehetősen veszélyes utat.

A Yofune Nushi sem olyan okos mint hiszi, így boztosan van mód rá, hogy átverje valahogy. Viszont ha ő nem bukkan fel, akkor a cápák fognak, akik jóval nagyobb létszámot képviseltek… Ezzel szemben ők sem az eszükről voltak híresek így talán még jobban járna velük, mint a főkolompossal. Csak valahogy el kellett szabadulnia a társától. Természetesen vissza is ért volna mielőtt Wandabának feltűnik, hogy egyáltalán elment, de addig is kellett valaki, aki megakadályozza a rókatámadáshoz hasonló eseteket.

Beletelt egy kis időbe mire sikerült előrukkolnia a megfelelő tervvel az egyedüli problémája továbbra is Wandaba elhelyezése volt. Szerette volna, ha biztonságban van addig, amíg vissza nem ér és nem tesz több kárt magában az alatt a pár óra alatt. Az első név, aki eszébe jutott az újonnan megismert Sakisaka Satoru volt.

Jöhetett a következő fázis. Szerencsére különösebb dolgokat és ennivalót nem kellett előkészítenie mivel így is csak a lábaira volt szüksége. A fő cél az volt, hogy amint átjut, elrohan, megszerzi valahogy a fonalat és visszaér mielőtt Wandabának feltűnne a hiánya.

Természetesen a játék medve mélyen ellenezte azt, hogy Sakisakánál maradjon akár csak egy fél napra is. Szerencsére némi rábeszélés és nyájas kérlelés után mégiscsak sikerült rábeszélnie mégha a gyanakvása nem is múlt el teljesen. Miután másodszor is gond nélkül odataláltak mindketten meglepődtek, elvégre egyikőjük sem szorult segítségre és Sakisaka sem ismerte őket annyira, mint a két tanukit.

Különös módon,  mikor másodszor lépték át a küszöbét Sakisaka nem ijedt meg mint legutóbb és úgy tűnt már várta az érkezésüket. A medve ezzel szöges ellentétben mérges volt és folyton duzzogott, amiért Fei képes volt felügyelet alá adni egy felnőtt férfit egy lányos szabászatba.

- Remélem tudod mit csinálsz – mondta Fei-nek miközben a tisztás széle felé ballagtak.

- Persze. Egy nap alatt megjárom az egész szigetet, ha nagyon sietek.

Hazugság. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy elszabadulhasson anélkül, hogy bárki követné. Remélte, hogyha azt mondja átkutatja a partra vetődött szemetet nem fogják keresgélni.

- Add át üdvözletem Ichinonak és Aoyamának ha találkozol velük - intett búcsút neki Sakisaka.

- Persze, ha találkozom velük mindenféleképpen - válaszolta Fei és sietősen eltűnt a fák között. Sietnie kellett, ha időben oda akart érni az általa kijelölt pontra. Az ígéretet sajnos nem tarthatta meg, hacsak a tanukik nem jelennek meg a másik oldalon valami véletlen csoda folytán.

Wandaba és Sakisaka később a kunyhó melletti farönkről figyelték az erdőt hátha Fei meggondolta magát és ismét felbukkan, de úgy a fiú végleg elhatározta magát.

- Wandaba-sama, biztos hogy nem kell megállítanunk- nézett a kék medvére Sakisaka. Nem ismerte őket túl régóta, de ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy kellőképp megkedvelje őket. Ismerte egy kicsit a történetet, miután a medve beavatta és nagyon nem tetszett neki a döntés.

- Ha ezt akarja menjen csak… - morogta vészterhes hangon - De nehogy azt merje mondani, hogy nem figyelmeztettem. Hallod, fiú?! Felelőtlen vakarcs vagy…

鳳凰

   A parton Fei mély levegőt vett és felöltötte a youkai alakját. Gyűlölte, de a tervéhez sajnos egy ideig el kellett viselnie, hogy szőrös rágcsálóként kelljen ugrálnia. Szerencsére mindent megtervezett az elejétől a végéig így legalább ki tudta számolni mennyi időt kell ebben az irritálóan bolyhos formában eltöltenie.

Azután ismét elképzelte milyen lesz átkelni a tengeren, még ha a bundájához közben sós víz is tapad, ahogy átkel majd a dombokon, megszerzi Inabából a fonalat majd gond nélkül hazatér azon az úton, amin jött. Ennyi áldozatot még megért a tett.

   Ráadásul a mai napnál kedvezőbbet nem is találhatott volna mivel a tengeri kígyó távol tartózkodott a szigettől, hogy kitöltse dühét Inabán miután négy hosszú hónap után sem adták meg neki a kívánt áldozatot. Azóta havonta egyszer kétszer porig rombolta a kikötőt hátha ezzel megtörheti az ott lakókat, akik nagy valószínűséggel azt sem tudták kit kéne a vízbe lökniük, hogy a szörnyeteg étvágyát csillapítsák. Ilyenkor a sziget őrzését a cápákra bízta, akik örömmel fogadták el ezt a megtisztelő feladatot.

  Fei még egyszer utoljára felmérte a távolságot jade színű szemeivel, majd meglóbálta magához hívni a cápákat. Többször is próbálkozott a nevüket kiabálni, de semmi sem történt. Már azt hitte senki sem figyel fel a kiáltozásaira, mikor a mélységből egy vörös uszony bukkant fel, két hűséges szárnysegédjével.

- Mit akarsz, szánalmas nyúl? Ha meg akarsz halni, gyere közelebb, egy szavadba sem kerül. Mondjuk nem lennél túl ízletes, ezt ide látom - nevetett kárörvendően a vörös vezér, akinek testét temérdek heg és forradás borította.

- Csa-Csak… - Fei próbált véget vetni a dadogásnak és igyekezett összeszedni minden bátorságát- Ki akarlak hívni titeket egy versenyre!

Ahogy rájuk nézett, a vízből egy éles fogakkal kidíszített fogsor vicsorgott vissza rá és érezte, ahogy a nehezen összekapargatott önbizalma hirtelen elillan. Elképzelte milyen lenne, ha azok a fogak a testébe mélyednének és rongybabaként tépnék cafatokba. Mégsem tudott visszalépni ezért folytatta a verseny ismertetését:

- Elismerem, hogy a te klánod uralja a vizeket és megtöltitek az egész Óceánt, viszont! Szerintem túlzol, amikor azt állítod magadról, hogy ti vagytok a legtöbben ezen a területen. Szerintem ezen a szigeten egyedül több nyúl van, mint a ti tengeretekben cápa.

- Ostobaság! Tudtommal egy nemzettség sem olyan hatalmas, mint a miénk! - csapkodott mérgében a cápa, aki annak rendje és módja szerint bekapta a csalit, amit az egyszerű youkai sütött ki.

- Akkor mit szólnátok egy apró kis játékhoz? Megszámolom mennyien vagytok, azután idehívom a nyulakat, hogy ti is összevethessétek a számokat. Annyi a dolgotok, hogy felsorakoztok innen a másik partig, persze csak ha vagytok annyian. Nem vagyok olyan jó a számtanban és könnyű kizökkenteni így lépésekben fogom számolni a társaitokat - közölte sokkal magabiztosabban, mint ahogy az elején kezdte. Látva a cápák reakcióját elég büszke volt magára mert a szavai szemmel láthatóan célba értek. A vezér nem hezitált, egy pillanat alatt felsorakoztatta a társait, akiknek létszáma a szigettől majdnem a partig ért, ahogy ezt Fei is megjósolta. A híd nem tűnt olyan stabilnak, de egyszeri átkelésre tökéletes volt.

Mikor a youkai úgy gondolta biztonságos jelt adott nekik és hangosan elkezdte számolni az alatta lévő állatokat.

Egy…Kettő…Három…

Négy…Öt…Hat…

Hét…Nyolc…Kilenc…

Így ugrált boldogan egyre közelebb és közelebb érve a másik oldalhoz. Még azt sem vette észre, hogy időközben elfelejtett számolni és a cápák jelzésképp néha megdobták a hátukon. Már majdnem ott volt. Majdnem vége volt. Csak pár ugrás és egy kis úszás választotta el a szilárd talajtól. Ezek után minek is számolnia?  A cápák úgyis túl ostobák és lassúak ahhoz, hogy utolérjék. Mire észbe kapnak ő már árkon-bokron túl lesz.

Épp ezért a szíve kihagyott egy ütemet mikor az egyik állat kiúszott a sorból, azonnal semmissé téve az addigi számításait. Pillanatok leforgása alatt kellett megváltoztatnia a lépések ritmusát, hogy át tudjon szökkenni az eggyel távolabbira, de onnantól egyre több és több „ostoba” cápa mozdult meg és akart nekitámadni. Mindet egyetlen cél vezérelte, hogy lehúzzák a tengerbe.

 Néha csak egy hajszálon múlt, hogy nem kapták el a lábát a vízből kiemelkedő álkapcsok, de Fei mindet kikerülte és ahogy közeledett a homokos part felé egyre biztosabb volt a sikerében. Egy cápával nem számolt, azzal, amelyik alapból nem állt be a sorba és nem törődött a társai épségével sem, ha arról volt szó, hogy bosszút álljon.

Miután a nyúl sikeresen landolt az egyik cápán a sebhelyes olyan erővel ment neki, hogy Fei elvesztette az egyensúlyát és kőként zuhant a tengerbe. Ijedtsége ellenére megpróbált kievickélni valahogy a partra, összevissza jártak a lábai, pániktól elvakított fejjel remélte hogy minél hamarabb kievickélhet a földi pokolból. Nem haladt túl gyorsan, de úgy érezte elég jó tempót diktál ahhoz, hogy túlélje a hibáját.

Már látta maga előtt a biztonságot adó partszakaszt, aminek elérése egy nyúlnak sem okozhatott volna túl nagy problémát.

- Átvertél minket - közölte a higgadtan a vezér közvetlenül mellé úszva. Uszonyával a vizet csapkodta, ami emiatt habzani kezdett körülötte, mintha a lelkében tomboló méreg átfűtötte volna a vizeket is. Fei csak akkor eszmélt rá, hogy veszélyben van mikor az állat nekirontott és teljes erőből a víz mélyére lökte. Hirtelen mintha minden levegőt kiszorítottak volna a tüdejéből, próbált felfelé kapálódzni, de amint felért a felszínre valami visszarántotta.

Egy kis alultáplált nyúl nem jelentett túl bőséges lakomát egy cápának, így ahelyett hogy kettéharapta volna a vezér eljátszadozott a magatehetetlen youkaival. Egyre mélyebbre úszott figyelte, ahogy Fei kétségbeesetten próbál kiszabadulni a fogai közül. A youkai levegője emellett folyamatosan fogyatkozóban volt és ez pár másodpercen belül mutatkozott is is. Bármennyire is próbálkozott kezdte el-elveszíteni az eszméletét, ahogy a vízben sodródott mozgása egyre lassabb és vontatottabb lett.

A vörös cápa szívesen elnézegette volna még a lassú haláltusát, de úgy döntött ideje véget vetnie a bosszúhadjáratának. Eleresztette majd ismét elkapta Fei-t az álkapcsával és akárcsak egy átlagos vadállat megrázta. Többször is megismételte ezt a mozdulatsort, soha sem annyi erővel, hogy ténylegesen végezzen a nyúllal. Megtépte a gondozott fehér bundát és körülöttük szinte vérvörössé változott a víz, de életben hagyta, mert tudta túl kegyes halál lenne neki ha az ő agyarai végeznének vele. Jobban szerette a lassú kínhalált, amikor a vétkeseket elevenen falták fel a bogarak és egyéb állatok. Igen. Ez volt az a fajta büntetés, amit szívesen kirótt a patkányokra.

 Ha Fei eddig nem lett volna eléggé elszédülve akkor a cápa tett róla, hogy az legyen. Pont mikor már a halálba kívánta az egészet és ezzel együtt magát is, egy hatalmas lendítéssel a partra került.

- Remélem örülsz az ajándékodnak - kiáltotta neki oda a cápa a tengerből és hagyta hogy a víz kimossa a fogai közé ragadt szőrt és vért. - Ezt akartad, amikor azt gondoltad megszégyeníthetsz minket, nem? Akkor pusztulj is el ott ahová igyekeztél, anélkül hogy megismerhetnéd. Remélem örülsz az első és egyben utolsó napodnak!

Fei nem felelt neki. Az lökés olyan erejű volt, hogy egészen a homokos part mellett lévő füves területig repült. Próbált megmozdulni, de a küzdelem után szinte minden ereje elhagyta és a rengeteg víz alatt töltött idő után a lélegzetvétel is egyre nehezebb volt. Mikor a cápa fogai a testébe mélyedtek tudta, hogy nem kell sokat várnia a halálra, most mégis azok alapján, amit fel tudott fogni, a parton feküdt, távol a víztől. Egy kis füves területen a fák árnyékában, ahol nem érte annyira a déli nap.

Az ütközet után szinte alig maradt ép testrésze és a sebekből szivárgó vér lassan vörösre színezte a bundáját és a körülötte lévő talajt. Szinte biztosra vette, hogy meghal, de a fáradtág olyan szinten zavarta a gondolkodását, hogy erre sem tudott túl sokáig koncentrálni. Még mindig borzasztóan szédült, de azt sem tudta eldönteni, hogy ez a vér miatt van vagy az előbbi rázogatástól. Vissza akart változni, igen, azt is kellett volna, de győzött felette a kimerültség.

Előző | Címlap | Következő